Amikor kitaláltam az ÖnSpirálódót, volt egy kb. ív a fejemben, amire az alkalmak témáját felépítettem, bár külön-külön is van értelme velük foglalkozni önmagunkban. A májusi alkalomra tervezett témát viszont valahogy újra és újra felülírta valami. Úgy éreztem, valami más fog oda kerülni, de csak nem akart összeállni szavakká a téma. És aztán egyszer csak rájöttem, miért – amikor végül kikerült a cím (Csend).
Köszönöm, hogy volt, aki velem tartott a csendben is, az ő saját csendjében. Nagyon jól esett, hogy utána többen meg is osztották, mit hozott nekik, hol és hogyan töltötték azt a másfél órát (volt, ahol pl. eggyel későbbre lett tolva a családi vacsi miatt, de így mégis lett tere). Megköszönve ezt megosztom én is, nálam mit hozott.
A csend nekem mindig is fontos volt. Bármennyire érdekes és jó tud lenni kapcsolódni másokkal, időről időre vissza kell vonulnom, hogy befelé is figyeljek, hogy megérkezhessen az a sok minden, ami a kapcsolódásokból hatott rám, és az is, amit a másik oldal rólam tükröz vissza. Ehhez bizony idő kell, és érdemes neki újra és újra teret adni, mert tudatosabb és elfogadóbb hozzáállással ez az önismeretünknek nagyon fontos alapját adhatja.
Itt bizony megmutatkozhat bármi, szerencsére az öröm ugyanúgy, mint a fájdalom. Mert éppen ez a kulcs, amíg a fájdalomtól (vagy néha meglepő módon az örömtől) félve szaladunk előle, egyik sem tud igazán utolérni, így feloldódni sem.
Pár hónappal ezelőtt megérkezett egy olyan önismereti módszer az életembe, ami nagyon sok „új”felismerést hozott, mert egy új csatornát nyitott saját magamhoz. Minden ilyen időszak tanulsága végül ugyanoda vezet, hisz a saját tapasztalataim a saját lényem köré rendeződnek, de a hagyma héjait bontogatva egyre közelebb kerül a lényeg. Minden ilyen tapasztalásért hálás vagyok azoknak a segítőknek, akik teret adnak ennek, akikkel nekem is lehet saját „játszóterem”. Mert természetesen én sem vagyok „készen”, pontosabban én is csak annyira vagyok készen, amennyire éppen akkor és ott lehet(ek).
Ezt eleinte nehéz volt megélni, megérteni, az önismereti munka kezdetén még azt gondoltam, pár év és minden a helyére kerül, onnantól jön a boldogság, béke, kész leszek. Hát a pár év után jött jó pár, ahol beláttam, ez hosszabb lesz… 😊 De aztán jött megint pár, ahol megérkezett, hogy ez így rendben van. Mert ez az élet része. Ha itt vagyok, még van itt dolgom. Nem csak mással, magammal is… Nem tökéletes még? Vajon ki szabja meg, mi a „tökéletes”? Mi van, ha az, ami éppen van, és ami abból éppen most lehet(séges)? Ez vagyok, itt tartok, így vagyok éppen most az EGÉSZ egy kis része.
Szóval, akkor jöjjön most az én májusi csendem eredménye. Meglepetésként ért engem is a forma, de azt hiszem, hálás lehetek József Attilának, hogy segített keretet adni valami belülről érkező sajátnak. Így jött ki, hát így hagyom:
Kegyelem
Negyvenhét éves lettem én -
meglepetés e költemény
szerke-
zete.
Ajándék, mellyel meglepem
e tóparti kis szegleten
magam,
magam.
Negyvenhét évem elszelelt,
de most már végre életre kelt
öröm
köröm.
Az erő a békére rátalál,
a bizalom a teremtés mellé áll:
merész
egész.
A fájdalom helyére fény kerül,
a fára egy daloló madár repül,
terem
terem.
Mikor a szív a szívvel összeér,
kárpótol az élmény mindenért.
Megér-
kezem.
(Kondorosi Kata)
A kép saját. Ahogy leültem a tóparton, az előttem álló fára érkezett egy nádirigó, és másfél órát fújta az ágakon fel-alá-zva a nótáját. Majd megérkezett egy kócsag is a mögötte álló hatalmas fára. Régóta szerettem volna már közelről repülni látni, mindig csak egészen magasan körözött eddig, ha láttam. Akkor és ott sajnáltam, hogy nem csináltam fotót, de mire indulnom kellett, rájöttem, hogy nem baj. Mert az élmény ott van, belül. 🙏🥰