Szeretetté válok

Sokat küzdött az eszem és a szívem ezen a poszton, de azt érzem, most már itt van a helye. Nem a mondandója, inkább a megmutatása volt kihívás és belső küzdelem. De, mint olyan sok egyébbel az utóbbi két hétben, ezzel is úgy lépek ki most a komfortzónámból, hogy általa valami fontos tapasztalás beépül, és a meglépésével valami olyan kapcsolódhat velem, amit, ha megtartanék magamnak, akkor nem lennék magam előtt hiteles.

Az elmúlt két hetet szabadságon töltöttem, életemben először úgy, hogy az első felében teljesen elérhetetlen voltam a megszokott külvilágom számára. A komfortzónából kilépés már ezzel elkezdődött, de megérte, mert egy olyan részem kaphatott így sokkal nagyobb figyelmet, ami nagyon fontos számomra, a hétköznapokban mégis sokszor háttérbe szorítom a „feladatok” miatt.

Az utóbbi időben valami alakul belül, a segítői létemmel kapcsolatban is. Talán magyarázatot ad arra is, hogy miért nem írogatok naponta posztokat, csak hogy a FB algoritmus előtérbe tegye az oldalt. Régóta nem akarok már minden áron segíteni. Már nem ettől teszem függővé az értékemet. Kialakult belül valami olyan belső bizonyosság, hogy ha szükség van a segítségemre, akkor annak a megfelelő helyen és időben tere lesz, van. Hogy honnan jön ez a meggyőződés, valójában nem tudom. Szépen lassan lett. Nem magától, hanem a sok-sok önismereti munka eredményeként, mégis észrevétlenül, hiszen kifejezetten ez a téma sosem volt a fókuszban, de azért a tanulmányaim alapján természetesen tudom hova kötni, ha már személyiség munkáról van szó.

Hiszem és vallom, hogy az egyes módszerek csak eszközök a kezünkben, de valójában a személyiségünkkel, és az azon átszűrődő lehetőségekkel vagyunk jelen segítőként is, akárcsak a hétköznapokban. Mint bárki másnak, nekem is vannak még bőven felfedezni, alakítani valóim a saját önismereti munkámban, de az eddigiek eredményét már beépülve használhatom. Azok már a részemmé váltak.

Valahol legbelül működik egy olyan iránytű, ami nem tekereg, vagy ugrik ki a lelkesedéstől a kezemből, hanem mély, nyugodt, belső biztonságérzettel állítja magát abba az irányba, amerre dolgom van. És ha tartom ezt az irányt, akkor a közbenső kitérők tapasztalatai mind-mind csak hozzáadnak ahhoz, hogy még biztosabban haladhassak az arra felé vezető úton.

Hogy honnan jön, ezt sem tudom, de már ismerek néhányat az összetevőkből: a hitem, az élet természetes rendje, a nagyszüleim, a természet ritmusa és ereje. És ezekhez hozzáadódnak a már felismert, átalakított, és így már magamat gyógyító tapasztalatok, illetve a szüleim, a családom, akár generációkon átívelően, és a környezetem tapasztalatai közül azok, amiket számomra megfelelően átdolgozva már be tudok én is engedni, hogy apróbb vagy igazán lényeges ajándékként tovább gazdagítsák az eszközáramat. Ezekben bízva és ezeket használva, visszaforgatva a közösbe, másnak átadva érzem azt, hogy része vagyok én is a világnak.

Ennek is megvan a maga ritmusa. Ahhoz, hogy a részemmé váljon, hogy gyógyuljon, először le kell válnia a többiről, hogy belül érlelve, átalakítva születhessen belőle valami olyan, amit utána visszaengedve, hagyni tudjak kapcsolódni újra másokkal is, azt érezve, hogy már úgy van a helyén, hogy azzal a közöset építi.

Az egy hétre „leválás” alatt öt napot egy olyan közösségben töltöttem, ahol korábban már megtapasztalhattam, lehet biztonságos tere ennek az átalakító folyamatnak. Ahol engem is tartanak, ahol lehet nekem is játszóterem, ahol biztonsággal szembe nézhetek a fájdalommal és örömmel, bármelyik részemet is érinti. Ahol a komfortzónámból legalább tíz szempontól ki kellett lépnem, de ahol nem volt kérdés, hogy mindez megéri. És ahol ezt a tízes listát sorban pipálhattam ki azzal a tapasztalással, hogy mégsem dőlt össze a világ. Ahol mindezen jókat lehetett együtt derülni (vagy igény esetén sírni, bár most inkább röhögve ment), és ahol kiderülhetett, hogy mennyire nem vagyok egyedül ezzel. És ahol gondolkodás nélkül jöhetett még újabb kettő a listára, amit azonnal pipálhattam is. Hát akkor mit nekem a tizenharmadik, ezzel a poszttal, ugye…?

Megmutatni magam nekem sosem volt egyszerű. Arról írtam is már korábban, hogy néha azért feleltem szünetben, mert egy-egy tanár tudta, hogy csak úgy fogok tudni érdemben megszólalni, hiába tudom az anyagot. Gyerekként óriási jelentősége volt minden olyan helyzetnek, amikor magamat megmutatva valami gátló reakció jött válaszként. Bár gyermekként mindannyian érintve vagyunk ebben valahogy, ennek leginkább a mértéke, gyakorisága, illetve a másik személyének jelentősége adhat hangsúlyt, és meghatározó tényezője az is, hogy egyedül, vagy segítséggel kell megküzdenünk vele. Egyedül lenni egy ilyen helyzetben egy gyermeknek nagyon gyötrelmes érzés. De a legkisebb segítség is olyan kapaszkodóvá válhat, ami azt a belső kis meggyőződés-magot erősíti, hogy lehet másképp. És minél több erőt kap ez a kis mag, annál hozzáférhetőbb lesz a hogyan is. Értő, érző kezekben ez a fejlődés lassan belsővé alakul, megadva a lehetőségét annak, hogy a gyermek magától is megtapasztalja, egyre több ereje van saját magához kapcsolódni, és kiteljesedni abban, ami az ő saját, belső késztetése. Ha ez gyermekként nem ment, akkor még felnőttként sem késő. Hiszen felnőttként már mi magunk felelünk azért a belső kisgyermekért. És – bár tudom, hogy így van, mert sokszor éltem már át, de még mindig döbbenetes újra és újra megtapasztalnom – amint belül nyílik ennek a tér, a külvilág is azonnal reagál.

A képen látható „alkotás” ennek mentén született. És bár a témája az volt, hogy hogy vagyunk az önérvényességünkkel, nekem azonnal az kapcsolt be, hogy ha meg tudom élni és kiteljesíteni azt, aki vagyok, azzal hogy illeszkedhetek azután a közösbe. Nem gondolkodtam, csak hagytam, hogy jöjjön, ami hív. Én ezt tudom adni, ezt tisztogatom mostanában az önismereti munkámmal, és erre mutat a belső iránytűm is teljes bizonyossággal. A róla készült vers eredeti címe „Szeretetté válok” volt. De hála a születésénél jelen lévő huszonkettő, részben már ismert és számomra kedves, és nagyrészt addig teljesen ismeretlen, mégis nyitott szemmel és szívvel érzékelt „tükörnek”, végül minden képet integrálva ez lett belőle. 🙏

Bevallom, először nehéz volt belenézni, mert úgy éreztem, amit látok, az „sok”, giccses, és igen, szégyelltem. De napról napra és mondatról mondatra érik bennem az elfogadás.

Igen. Régóta érzem és tudom, hogy ez van a szívem közepében. És innen írom a verseket. És innen indul minden hozzám érkezőnek a TÉT-elemzés. És innen „ringatok” is. Én innen jön a késztetés, hogy az egymással látszólag ellentétes erőket harmóniába tereljem. Mert erre áll a belső iránytűm.

És azért, hogy ez látható legyen, megéri most a tizenharmadik komfortzóna elhagyós pipa is…

A tiszta nő

Valakinek tavasztündér,
szépség, harmónia és csodálat.
Másnak talán ufóskodás,
hawaii táncoslányok által
játékos nőiséggel
felemelt fények harmóniája.
Nekem ragyogó erdő.
Nőiesség, szépségem varázsa.
Fenséges oltárom, 
nőiségem szentélye,
érvényességem virágzása.
Ősrobbanás.
Ébredés.
Látjátok? Láttok?
Szeretetté válok.

(Kondorosi Kata)

Vicces ám a természet, amíg értek a „tükörképek”, megérkezett a napfény is. ❤️

Mi születik a Csendből?

Amikor kitaláltam az ÖnSpirálódót, volt egy kb. ív a fejemben, amire az alkalmak témáját felépítettem, bár külön-külön is van értelme velük foglalkozni önmagunkban. A májusi alkalomra tervezett témát viszont valahogy újra és újra felülírta valami. Úgy éreztem, valami más fog oda kerülni, de csak nem akart összeállni szavakká a téma. És aztán egyszer csak rájöttem, miért – amikor végül kikerült a cím (Csend).  

Köszönöm, hogy volt, aki velem tartott a csendben is, az ő saját csendjében. Nagyon jól esett, hogy utána többen meg is osztották, mit hozott nekik, hol és hogyan töltötték azt a másfél órát (volt, ahol pl. eggyel későbbre lett tolva a családi vacsi miatt, de így mégis lett tere). Megköszönve ezt megosztom én is, nálam mit hozott.

A csend nekem mindig is fontos volt. Bármennyire érdekes és jó tud lenni kapcsolódni másokkal, időről időre vissza kell vonulnom, hogy befelé is figyeljek, hogy megérkezhessen az a sok minden, ami a kapcsolódásokból hatott rám, és az is, amit a másik oldal rólam tükröz vissza. Ehhez bizony idő kell, és érdemes neki újra és újra teret adni, mert tudatosabb és elfogadóbb hozzáállással ez az önismeretünknek nagyon fontos alapját adhatja.

Itt bizony megmutatkozhat bármi, szerencsére az öröm ugyanúgy, mint a fájdalom. Mert éppen ez a kulcs, amíg a fájdalomtól (vagy néha meglepő módon az örömtől) félve szaladunk előle, egyik sem tud igazán utolérni, így feloldódni sem.

Pár hónappal ezelőtt megérkezett egy olyan önismereti módszer az életembe, ami nagyon sok „új”felismerést hozott, mert egy új csatornát nyitott saját magamhoz. Minden ilyen időszak tanulsága végül ugyanoda vezet, hisz a saját tapasztalataim a saját lényem köré rendeződnek, de a hagyma héjait bontogatva egyre közelebb kerül a lényeg. Minden ilyen tapasztalásért hálás vagyok azoknak a segítőknek, akik teret adnak ennek, akikkel nekem is lehet saját „játszóterem”. Mert természetesen én sem vagyok „készen”, pontosabban én is csak annyira vagyok készen, amennyire éppen akkor és ott lehet(ek).

Ezt eleinte nehéz volt megélni, megérteni, az önismereti munka kezdetén még azt gondoltam, pár év és minden a helyére kerül, onnantól jön a boldogság, béke, kész leszek. Hát a pár év után jött jó pár, ahol beláttam, ez hosszabb lesz… 😊 De aztán jött megint pár, ahol megérkezett, hogy ez így rendben van. Mert ez az élet része. Ha itt vagyok, még van itt dolgom. Nem csak mással, magammal is… Nem tökéletes még? Vajon ki szabja meg, mi a „tökéletes”? Mi van, ha az, ami éppen van, és ami abból éppen most lehet(séges)? Ez vagyok, itt tartok, így vagyok éppen most az EGÉSZ egy kis része.

Szóval, akkor jöjjön most az én májusi csendem eredménye. Meglepetésként ért engem is a forma, de azt hiszem, hálás lehetek József Attilának, hogy segített keretet adni valami belülről érkező sajátnak. Így jött ki, hát így hagyom:

Kegyelem

Negyvenhét éves lettem én -
meglepetés e költemény
szerke-
zete.

Ajándék, mellyel meglepem
e tóparti kis szegleten
magam,
magam.

Negyvenhét évem elszelelt,
de most már végre életre kelt
öröm
köröm.

Az erő a békére rátalál,
a bizalom a teremtés mellé áll:
merész
egész.

A fájdalom helyére fény kerül,
a fára egy daloló madár repül,
terem
terem.

Mikor a szív a szívvel összeér,
kárpótol az élmény mindenért.
Megér-
kezem.

(Kondorosi Kata)

A kép saját. Ahogy leültem a tóparton, az előttem álló fára érkezett egy nádirigó, és másfél órát fújta az ágakon fel-alá-zva a nótáját. Majd megérkezett egy kócsag is a mögötte álló hatalmas fára. Régóta szerettem volna már közelről repülni látni, mindig csak egészen magasan körözött eddig, ha láttam. Akkor és ott sajnáltam, hogy nem csináltam fotót, de mire indulnom kellett, rájöttem, hogy nem baj. Mert az élmény ott van, belül. 🙏🥰

Ki vagyok én, és hogyan segíthetek? – 7. rész

A képhez tartozó alt jellemző üres; feather-g1d33b2492_1920-1024x683.jpg a fájlnév

(Előzmények a 6. részben.)

Mindeközben elkezdtem írogatni a fel-felbukkanó gondolatokat. Sokat csak saját magamnak, ahogy az álmokat is, amiket már régóta figyelek önismereti szemmel is. De vannak olyanok, amikről azt érzem, muszáj tovább adnom, mert nem csak a sajátjaim. Sokszor olyan mélységből jönnek, ahová érzem, hogy mindannyian kapcsolódunk, akár tudatosan, akár nem. Úgy tekintek rájuk, mint egy-egy kis ajándékra. Néha csak kigurulnak, én meg szaladok utánuk, hátha még sikerül leírni őket. Egyik-másik viszont felér egy szülés élménnyel, mire végleges formát ölt. Néha a ritmusa jön csak, szinte mindegy a mondanivaló. Máskor egy-egy sor kúszik be, de ha az értelmét keresem, elvész a mondandó.

Előfordul, hogy egy-egy helyzetben megjelenik bennem valamelyikből egy gondolat, és akkor jövök rá, hogy újabb rétegét értettem vagy éltem meg éppen. Folyamatosan változik, alakul, éppen ez a csodálatos benne. Ezért gondoltam, hogy megosztom őket az oldalon is.

Aki ezekhez szívesen kapcsolódik, talán hasonlóan látja a világot egy pillanatra, vagy akár felidézhet a saját belső világából valamit, amivel aztán szívesen foglalkozna tudatosan is. Bárhogy is, általuk talán könnyebb kapcsolódni a mindenki számára közöshöz, és így egymáshoz is.

Az írásaim jelenleg főként az ÖnSpirál Facebook oldalamon érhetők el.

(kép: pixabay) 

Túl a falakon…

Az eredeti cikk itt érhető el: Túl a falakon… (publika.hu) – Ezúton is köszönöm a megosztási lehetőséget!

Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy az alábbi versem egy régen megálmodott – most kényszerűen újratervezett, mégis nagyon boldog – esküvőt kísérhetett. Amikor kiválasztották és viszontláttam az értesítőn, megint eszembe jutott, miért szeretem annyira a verseket. Összesűrítenek magukban valamit, amit a szavak ugyan keretbe foglalnak, mégis mindenki a maga módján értheti őket. Hogy mennyire így van, az abból is látszik, hogy újra olvasva a sajátjaimat, nekem is tud új gondolat születni belőlük…

Készen állsz? Akkor arra kérlek, keress egy olyan helyet, ahol a következő pár percben egyedül lehetsz, hogy egy kicsit csak magadra figyelhess, és adj magadnak egy percet elcsendesedni. Csak ezután olvass tovább:

Örülök neked

Ha rád gondolok, elindul
egy kis mosoly legbelül,
nem tudom, hogy hogy csinálod,
de az ég is rögtön kiderül.
Tudom, hogy épp neked is
mosolyog a szemed,
örülök, hogy a világon vagy,
örülök neked.

(Kondorosi Kata – Örülök neked)

És most kérlek, figyeld meg: ismerős az érzés? Ha igen, honnan? Ki jutott először eszedbe? Öröm vagy hiányérzet tölt most el?

Képzeld el őt – akár csukott szemmel, ha úgy könnyebb – és csak figyeld a felbukkanó érzéseket, érzeteket, mi jön elő, ahogy rá gondolsz? Lehet, hogy már az első pillanatban érezted azt a csendes derűt, amit az ő létezése kelt benned. De az is lehet, hogy egyelőre még erősebb a hiánya. Bárhogy is van, az itt és most rendben van, csak figyeld… és engedd, hogy alakuljon…, hogy lassan megtaláld azt a pontot, ahol elcsendesedik és megnyugszik benned minden, ahol az intenzív érzések már elsimulnak, ahol pusztán a kapcsolódásotok létezése, és az, hogy ennek tudatában vagy, melengető, jó érzéssel tölt el. Akár a szomszéd szobában, városban van, akár többszáz kilométerre, a világ másik végén, vagy már a csillagok között – most mégis úgy érezheted, veled van.

Igaz, hiszen közelebb van hozzád, mint gondolnád. Egészen belül, mert az érzés, amit kelt benned, már a tiéd. Már benned van, a te részed. Bármilyen kapcsolódásról is legyen szó vele, egy biztos: most nagy tanítód lehet, hiszen a „feltétel nélküli” szeretetet, a puszta létezés és együtt létezés szeretetét tapasztalhatod meg általa.

Ha ez most egy merőben új élményt adott és örömmel töltött el, javaslom, hogy térj vissza ide időről időre, érezd át minél többször ezt a belső derűt. Ha jólesik, használhatod ezt a verset akár egyfajta „meditációs” eszközként is, hogy segítsen felidézni újra és újra, ahogy össze tudsz kacsintani magadban a másikkal. De az is lehet, hogy legközelebb már elég lesz, ha csak eszedbe jut, és máris elindul ez a kis mosoly.

Amikor már könnyen megérkezel ide legbelül, megpróbálhatod más kapcsolatodban is megkeresni ugyanezt az érzést – ahogy egyszerűen csak örülsz a másiknak.  Sőt, haladó változatban akár olyan kapcsolatokat is sorra vehetsz, amik komolyabb kihívások elé állítanak, de ott azért készülj fel, hogy több gyakorlásra lehet szükség… 

Ha most inkább csak töltődnél, lesz majd alkalmasabb idő a továbblépésre – de ha az illető az életed meghatározó vagy fontos szereplője, érdemes lesz később megpróbálni.

Természetes, hogy a hétköznapokban a hozzánk legközelebb állókkal is adódnak súrlódások, lehetnek komolyabb elvárások, nézeteltérések, vagy akár gyötrő vágyakozás a másik közelségére, hátha akkor újra teljesnek érezhetjük magunkat – pláne ebben az új helyzetben. Emberek vagyunk, ezek érthetőek és elfogadhatóak, itt, a kézzelfogható valóságban. A gyakorlat célja nem az, hogy ezeket letagadjuk, semmisnek higgyük vagy figyelmen kívül hagyjuk, hiszen ezáltal tanulhatunk nap mint nap magunkról, ezek szembesítenek újra és újra saját működésünkkel, vagy akár másokéval is.

Mégis, jó dolog megtapasztalni, hogy mindezek mellett ott van egy vékonyka kis fényfonál, ami ezzel a láthatatlan, mégis érezhető, meleg derűvel összeköt mindannyiunkat – valaha volt, most élő, és majd születő létezőket – elviselhetővé, vagy pillanatokra akár átléphetővé téve a mostani helyzetben még inkább tudatosítandó emberi korlátainkat és a minket őrző falakat.

Hiszen: túl a falakon… a Szeretet összeköt.