Ha tudnád mi van benned! Mélységek és hegyek! Elérhetnél bármit, ha hinnél a belsődnek! Ha bíznál abban az igazi Magadban, aki elől elfutsz, csak mert gyerekkorban azt mondta egyszer az, aki szeretett, hogy „Ne álmodj nagyot!”, „Többre nem viheted!”, „Maradj már nyugton!”, „Tudd, hogy hol a helyed!” Vagy csak nézett némán, s nem látta életed… a ködtől, ami védte, hisz sajátját sem élte.
Bocsáss hát meg neki, ennyit tudott adni. Szívből szeretett, ő se tudott kapni. Mindent megadott, mit akkor jónak gondolt. Az, hogy veled mi lesz, már csak a te dolgod.
Találd meg hát odabent azt a piciny magot, amit ápolgathatsz, és nőni is hagyod. Hogy betöltsön mindent, erős legyen szára, tartást adjon neked, nyíljon a virága! Megmutatva mindazt, ami tőled árad, széles örömére ennek a világnak.
(Kondorosi Kata)
Az ÖnSpirálódó áprilisi témájához hetek óta készülők blog bejegyzést írni, de valahogy nem megy igazán. Úgy érzem, nem adja vissza a felnőtt gondolkodás azt a nagyon színes, hol szárnyaló, hol elbizonytalanodó, hol szomorkodó, hol szélvészkedő, hol mélyen magányos, hol önfeledten feloldódó, hol tétován barátkozó, hol fájó, hol lángoló, hol magát ringató, hol odabújó, igazi gyerekkort. Pedig az a gyermek felnőttként is bennünk él, de hozzá kapcsolódni a racionális logikán túl, inkább az érzelmeken keresztül lehet.
Gyermekként az érzelmeink között eligazodni bizony nem egyszerű. Ha egy gyermek nem tudja kifejezni az érzéseit, és nincs, aki megtanítsa felismerni őket, nincs, aki segítsen szétszálazni a benne néha felismerhetetlenségig összekuszálódott érzelmeket, vagy esetleg kifejezve azokat nincs, aki empátiával, elfogadva, megengedve, és „elbírva” bármit is él át éppen, meghallgassa őt, kénytelen egyedül kifejleszteni azt a képességet, hogy ezeket elfojtva, cipelve, vagy látszólag maga mögött hagyva élhetővé tegye mégis az érzelmekkel teli helyzeteket. Esetleg ellesheti, hogy a közelében élő felnőttek mit tesznek ilyenkor, feltételezve, hátha az segít…
Felnőttként könnyen gondolhatjuk, hogy ezek csak a múlt részletei, mégis, olyan furcsán ismerős lehet egy-egy helyzetben az ösztönös reakciónk, a felbukkanó érzés, majd a jól bejáratott, forgatókönyvszerű következmény, legyen az akár egy munkahelyi helyzet, társasági program, családi történés, vagy éppen az egyedüllét. Természetesen dönthetünk úgy, hogy ezt az átsuhanó érzést inkább elhessegetjük. De mi történik, ha megállunk egy pillanatra, és elkezdjük megfigyelni?
Vajon az az ismerős kisgyerek ott legbelül, akinek akkor régen egyedül kellett reagálni, mit szólna, ha most felnőttként mellé lépnénk és megkérdeznénk tőle: „hogy érzed most magad”? Ha a válaszára azt hallaná, hogy elfogadjuk, megértjük az érzéseit? Ha megmutatnánk neki, hogy nincs egyedül? Ha biztonságban érezné magát ott, abban a helyzetben, és megnyugodva már látná, hogy mi is történik valójában?
És ha mindannyian kézen fognánk azt a bennünk mélyen élő kicsi gyermeket? Ha tiszta szívvel, őszintén megköszönnénk neki, hogy olyan sokáig egyedül próbált tenni azért, hogy az élet elviselhetőbb legyen? Ha látnánk, és megéreznénk, hogy erőt és energiát nem kímélve tette ezt, az élhetőbb hétköznapokért? És ha azt az erőt és energiát már nem kellene erre használnia? Ha tudhatná, hogy most már lehet másképp is? Ha megkönnyebbülve láthatná, hogy felnőttként már vállaljuk érte is a felelősséget?
Gyermekként az érzelmeink között eligazodni bizony nem egyszerű. És felnőttként ennek a felelősségét nem árt felismernünk, már csak azért sem, mert nem mindegy, hogy a körülöttünk felnövő gyermekek mit lesnek el…
Sokszor írtam már róla, hogy a segítői munkámban rendszeresen találom magam olyan helyzetben, ahol az egymástól látszólag távoli minőségek között összhangot, együttműködést keresünk. Nyilván jellemző ez a saját életemre is, hiszen hogy szólhatnék hozzá hitelesen a témához, ha nem jártam volna meg ebben a saját mélységeimet, magasságaimat.
A kulcs talán ott van, hogy ne akarjunk minden apró részletet összeigazítani, a lényeg legyen egy. És hogy tudjuk, ennek érdekében mi az, amiben hajlandóak vagyunk közelíteni, mi az, amit háttérbe tudunk helyezni, vagy amiről akár le is tudunk mondani. És persze azt is, hogy mi az, amiből nem tudunk engedni. (A márciusi ÖnSpirálódóban lesz lehetőség ezt a témát is körbejárni.)
Egy nagyon személyes emlékemet szeretném megosztani, ami számomra gyönyörűen szimbolizálja, miről is szól ez.
A szüleim válásával korán megtanultam, hogy hogy lehet „félként” is boldogulni, hol ebben, hol abban a világban. Bár tudtam, éreztem, hogy ebben próbálnak segíteni, abban sokáig egyedül éreztem magam, hogy ezt a két világot valahogy összekössem magamban. Hiszen az övék már külön volt, nekem viszont a kettő adta volna együtt a saját életemet. Bármelyik nélkül csak fél lehetett a másik.
Mígnem egy karácsony alkalmával – ami ilyen esetben ugye legtöbb helyen két egymást követő este szokott lenni az egyik, majd a másik világban –, kaptam egy fél csizmát. Megdöbbenve néztem, de csak egy rejtélyes kis mosoly volt a válasz.
Ahogy pörgettem a miérteket, lassan elindult az izgalom, itt van valami, ami megfejtésre vár. És persze türelemre is, na ez volt a kihívás. De az esti és a másnapi ünnepi történések mellett lassan sikerült elfogadni, hogy nem lesz azonnal válasz.
Eljött a másnap este, minden ment a maga módján, amíg egyszer csak előkerült az utolsó csomag… Természetesen a csizma párjával, a másik kis mosoly társaságában.
Nem tudom leírni azt az érzést, azóta is minden alkalommal elérzékenyülök, és fülig szalad a szám, ha eszembe jut, amit akkor éreztem.
Ahhoz, hogy ez tényleg meglepetés legyen, minden ellentétet félre kellett tenniük, sőt, szövetkezniük kellett egymással annak érdekében, hogy abból a két félből egy egész lehessen. Bár titkon ez is ott volt előző nap a miértek között, megélni a bizonyosságát, hogy valóban ezt történt: kívül is összeért a két világom – leírhatatlan érzés volt.
És jóllehet, a hétköznapokban sokáig kellett még váltogatni közöttük, de ezt már egyre könnyebben, azzal a megerősített bizonyossággal tettem, hogy hiába más az ő világuk, bennem mégis lehet a kettő egy.
Azóta is sokszor eszembe jut ez a kép, és a két rejtélyes kis mosoly. Sokáig azt hittem, talán nem is tudják, mennyit adtak vele. De egy ideje azt gondolom, talán nagyon is… ❤️
Az utóbbi időben egyre sűrűbben talál meg a császármetszés téma. Mivel több szempontból is érintettnek érzem magam, írásra is késztetett. Most a személyes véleményem és tapasztalatom következik, egy a sok közül, de valakinek lehet, hogy éppen ez segít.
Mindannyian csodás szülésről álmodunk
Ki ne szeretne csodálatos, háborítatlan, komplikációmentes, békés szülés-/születésélményt? Bátran egyetérthetünk abban, hogy alapvetően mind ezt szeretnénk. Ám sok olyan tényező van, amit ésszel képtelenek vagyunk befolyásolni, és mégis döntő szerepük van ennek az élménynek az alakításában.
Ami a mi oldalunk
Például a családi minta, generációkon átívelő történetek szülésekről. Azoknál a népcsoportoknál, ahol ezt a tudást természetesen adják tovább, már kisgyerek kortól az életük szerves része ugyanúgy, mint azután a csecsemők gondozása. Természetes az is, hogy könnyebb vagy nehezebb egy szülés. Hogy egészséges baba jön-e világra, vagy nem. Hogy megviseli-e az édesanyát vagy könnyen zajlik minden. Röviden, belefér „jó és rossz”, az élet része minden úgy, ahogy van. Közösségként élik meg az egészet, egymásra támaszkodva, a közös egész élményét gazdagítva vele. A mi kultúránknak is része ez, csak már kicsit másképp, sok családban száll anyáról lányára megannyi történet. Akinek ez nem adatik meg a saját családjában, nem kell félnie. Bőven találhat lehetőséget olyan női körökhöz csatlakozni, ahol megélheti ezt a közösségélményt, akár felkészítő csoportfoglalkozások keretében. Sok esetben ez még a családi mintára is feloldozólag hat, elindíthat egy mélyebb, őszintébb kommunikációt, segítve ezzel a következő generációk tagjait.
Aztán ott a következő témakör: milyen világra szülöm a gyermekemet? Nyugodt szívvel adom-e vagy féltem őt mindentől? Hogy tudom megvédeni, ha már nem bennem van, hanem külön tőlem? Hogy leszünk, ha már nem egyek, hanem kettők leszünk? Hogy fogjuk egymást megérteni? Hol lesznek a határaink? Ezek olyan alapvető ösztönszintű kérdéseket feszegetnek legbelül, amire ésszel hiába is keresünk választ, mert lelkileg bennünk is a saját csecsemő-szintünket érinti.
Majd a következő, ami sok esetben tabunak számít, ám legbelül szinte mindenkit foglalkoztat: mi lesz a testemmel szülés után? Hogy fogok tudni újra „nő”-két működni, hogy változik meg a testem addigi működése? Mit szól a párom a változáshoz, mennyire fog elfogadni, támogatni? Ezekről lehetnek elképzeléseink, de amíg egyszer sem szültünk, kérdésként ott lebeghetnek legbelül…
Sokszor ésszel úgy tűnik, ezekkel teljesen rendben vagyunk. A gond csak az, hogy a testünk nem csak az eszünkre hallgat… Ennek számos oka lehet, utólag sok mindenre fény derülhet legbelül, amire akkor még nem is GONDOLTUNK.
Ami a segítők oldala
És most jöjjön az egyik legfontosabb kérdés: hol, hogyan és ki kísér a szülésnél? Na innentől érdemes csak igazán észnél-szívnél lenni. Mert ahogy az ábra mutatja, ez a kettő mindenképp szükséges. Szívvel érezni és ésszel elérni azt, hogy megteremtsük a számunkra valóban fontos feltételeket, és hogy olyan segítséget válasszunk magunk mellé, akiben valóban MEGBÍZUNK. Hogy amikor eljön az ideje annak, hogy a kontrollon lazítsunk, azt nyugodt szívvel tehessük. Kórházi keretek között is lehet olyan hozzáállást találni, ami támogató. Ha választható a szülésznő, egyeztessük vele, mik a legfőbb szempontjaink! A mai napig hálás vagyok a szülésznőmnek, aki tudta, hogy mit szeretnék, és ezért pontosan tudta azt is, hogy mivel segítsen a váratlan helyzetekben. Az orvossal is nyugodtan megbeszélhetjük előre, hogy neki mik a szempontjai, mikor érzi szükségesnek a császármetszést. Rengeteg múlik a kommunikáción, ne féljünk kérdezni!!!
A császármetszés egy életmentő beavatkozás, melynek szükség esetén értelme és helye van! Viszont egy tájékozatlanul megválasztott, vagy személyes kapcsolat kiépítése nélkül kísérő segítő könnyebben terelhet ebbe az irányba olyankor, amikor pedig a megfelelő bizalmi segítővel talán még normál úton is sikerülhetne a szülés.
Háborítatlan szülés vs. császármetszés – avagy hogy lehet a császár a lehetőségekhez képest háborítatlan?
Nekem az a tapasztalatom, hogy MINDENÁRON kapaszkodni a háborítatlan szülésbe, éppen annyira be tud korlátozni, mint azért császárt kérni, mert akkor nem adódhat semmilyen előre kiszámíthatatlan komplikáció (mert hogy ilyenről is hallottunk már, hiba számít nagy hasi műtétnek).
Ha azt érezzük, hogy mindent megtettünk a babánkért és magunkért, amit addig akkor és ott tudtunk (ez fontos, mert utólag könnyű okosnak lenni és megmagyarázni bármit), mérlegeltük és egyeztettük, hogy mik azok a fő szempontok, amiket szeretnénk, hogy a szülés kísérésében résztvevők szem előtt tartsanak, elérkezett az idő, hogy a többi elvárásunkat ELENGEDJÜK. Mert bármikor adódhat olyan helyzet, ahol sürgősen kell dönteni, és a baba és az anya élete és egészsége az elsődleges szempont. (Régen is volt ilyen, csak jóval kevesebb pozitív kimenetellel.) Sokan az ilyen helyzetekben annyira ragaszkodnának az előre eltervezettekhez, hogy csak a pánik marad, és kudarcként élik meg, hogy végül császárral szültek.
Pedig, ha elfogadjuk a császárt, mint lehetséges kimenetelt, úgy előre tisztázhatjuk pl. azt is, hogy az általunk normálisnak vélthez képest a lehető leghasonlóbban történjen minden (ha a baba és az anya állapota engedni). Legyenek fájások, vajúdás (ez egyébként – ha más tényező nem zárja ki – alapvetően a protokoll része), a babával ne rohanjanak el, tartsák ott anyával, akár az arcához érintve, vagy kaphassa meg apa, amíg anyát rendbe teszik, az őrzésnél lehessenek együtt, stb. Ezek mind olyan élmények, amik a császárt is csodává tudják varázsolni. Mert a császármetszés is szülés!
Ha előre tudjuk, hogy császármetszés vár ránk, érdemes annak is utánanézni, hogy hogy segíthetünk a babánknak utána, illetve mi hogyan regenerálódhatunk a legkönnyebben. Pl. ilyenkor a pólyázás vagy egy kis takaróba becsavarás segíthet neki a saját testhatárait megtapasztani, ő ugyanis nem lett úgy összepréselve, mint a természetes úton születő társai. Egy megfelelően választott, tapasztalt kísérő, vagy védőnő ebben is tud tanácsokkal segíteni.
Sokszor az első császár után a második szülés már természetesen zajlik, hiszen önmagában az a tudat, hogy nem ismeretlen helyzetbe csöppenünk, tudjuk, hogy van megoldás, már lehetőséget ad más kimenetelre is. Vagy az előző gyerek vonatkozásában valamiért fontos volt ennek a megélése, a másikkal pedig már nem.
És a „magasabb” szempontok
Óva intenék mindenkit attól, hogy pusztán a szülésélmény kedvéért, várandósan mély önismereti munkába kezdjen, bármilyen előző tapasztalat nélkül. Finoman, és hozzá értő segítséggel persze hozzá lehet nyúlni a kérdéshez, de mivel a várandósság nyugalma is nagyon fontos, érdemes mérlegelni, kivel, és milyen módon tesszük. Ha utólag szembesülünk saját korlátainkkal, még akkor sincs késő helyre tenni és szép élménnyé alakítani az átélteket.
Mindannyian úgy vagyunk jelen a szülésünknél/születésünknél, ahogy az minden érintett számára lehetséges és szükséges. Nekem személy szerint az a tapasztalatom, hogy utólag minden kis részlet szépen összeáll, nem véletlenek áldozatai vagyunk, hanem olyan leckéket kapunk, amiből tanulunk, magunkról, gyermekeinkről, és a világról. Még ha néha fájdalmas is, végül a helyére kerül minden. Születés és halál, az élet két olyan misztériuma, ami sokkal hatalmasabb annál, mint hogy mi rendelkezzünk minden apró részlete fölött…
Vándorútra keltem,… Vándoroltunk ketten. Hogy lehettünk egyben? Tested volt a testem. Hónapokon át Hordtuk a gatyát. Aztán megszülettem, Én is férjhez mentem. És egy év után Lett saját gatyám.
(Kondorosi Kata – 2017.09.02.)”
Ezt a verset az anyukámról írtam. De a köré fonódott gondolatokkal most tágítanám a kört ennek az írásnak a kedvéért szülőkre, nagyszülőkre, dédszülőkre, őseinkre, beleértve a család férfi vonalát is, hiszen ők ugyanúgy gyökerei az életünknek.
Szülővé válni az élet egyik legnagyobb provokációja. Egy dolog biztos, amit addig magunkról hittünk, az bizony komoly tesztelésen megy keresztül. Amíg az embernek nincs saját gyereke, pontosan tudni véli, mit rontanak el a többiek a gyereknevelésben, akár saját szüleivel kapcsolatban is (ki elfogadóan, ki ellenállóan).
A kapott mintáink abban a pillanatban, hogy rajtunk a sor, életre kelnek és ösztönösen működésbe is lendülnek. Amit ellestünk már és tetszik, az automatikusan beépül, ami ellen küzdöttünk, most hatványozottan jelentkezik. Sajnos a rossz hír az, hogy amíg valamit csak azért is “nem úgy” akarunk csinálni, addig ugyanúgy nem vagyunk szabadok. De van egy jó hírem is, ilyenkor tudatosulhatnak azok a dolgok is, amik addig természetesnek tűntek, mert egyszerűen “jók” voltak.
Nem árt ezért tisztában lenni azzal, hogy viszonyulunk a kapott mintáinkhoz és hogy válhatunk a tudatosításuk által szabaddá. Mert nem véletlenül hordtuk együtt a gatyát…
