Árnyékból a fényre
Ha tudnád mi van benned!
Mélységek és hegyek!
Elérhetnél bármit,
ha hinnél a belsődnek!
Ha bíznál abban
az igazi Magadban,
aki elől elfutsz,
csak mert gyerekkorban
azt mondta egyszer
az, aki szeretett, hogy
„Ne álmodj nagyot!”,
„Többre nem viheted!”,
„Maradj már nyugton!”,
„Tudd, hogy hol a helyed!”
Vagy csak nézett némán,
s nem látta életed…
a ködtől, ami védte,
hisz sajátját sem élte.
Bocsáss hát meg neki,
ennyit tudott adni.
Szívből szeretett,
ő se tudott kapni.
Mindent megadott,
mit akkor jónak gondolt.
Az, hogy veled mi lesz,
már csak a te dolgod.
Találd meg hát odabent
azt a piciny magot,
amit ápolgathatsz,
és nőni is hagyod.
Hogy betöltsön mindent,
erős legyen szára,
tartást adjon neked,
nyíljon a virága!
Megmutatva mindazt,
ami tőled árad,
széles örömére
ennek a világnak.
(Kondorosi Kata)
Az ÖnSpirálódó áprilisi témájához hetek óta készülők blog bejegyzést írni, de valahogy nem megy igazán. Úgy érzem, nem adja vissza a felnőtt gondolkodás azt a nagyon színes, hol szárnyaló, hol elbizonytalanodó, hol szomorkodó, hol szélvészkedő, hol mélyen magányos, hol önfeledten feloldódó, hol tétován barátkozó, hol fájó, hol lángoló, hol magát ringató, hol odabújó, igazi gyerekkort. Pedig az a gyermek felnőttként is bennünk él, de hozzá kapcsolódni a racionális logikán túl, inkább az érzelmeken keresztül lehet.
Gyermekként az érzelmeink között eligazodni bizony nem egyszerű. Ha egy gyermek nem tudja kifejezni az érzéseit, és nincs, aki megtanítsa felismerni őket, nincs, aki segítsen szétszálazni a benne néha felismerhetetlenségig összekuszálódott érzelmeket, vagy esetleg kifejezve azokat nincs, aki empátiával, elfogadva, megengedve, és „elbírva” bármit is él át éppen, meghallgassa őt, kénytelen egyedül kifejleszteni azt a képességet, hogy ezeket elfojtva, cipelve, vagy látszólag maga mögött hagyva élhetővé tegye mégis az érzelmekkel teli helyzeteket. Esetleg ellesheti, hogy a közelében élő felnőttek mit tesznek ilyenkor, feltételezve, hátha az segít…
Felnőttként könnyen gondolhatjuk, hogy ezek csak a múlt részletei, mégis, olyan furcsán ismerős lehet egy-egy helyzetben az ösztönös reakciónk, a felbukkanó érzés, majd a jól bejáratott, forgatókönyvszerű következmény, legyen az akár egy munkahelyi helyzet, társasági program, családi történés, vagy éppen az egyedüllét. Természetesen dönthetünk úgy, hogy ezt az átsuhanó érzést inkább elhessegetjük. De mi történik, ha megállunk egy pillanatra, és elkezdjük megfigyelni?
Vajon az az ismerős kisgyerek ott legbelül, akinek akkor régen egyedül kellett reagálni, mit szólna, ha most felnőttként mellé lépnénk és megkérdeznénk tőle: „hogy érzed most magad”? Ha a válaszára azt hallaná, hogy elfogadjuk, megértjük az érzéseit? Ha megmutatnánk neki, hogy nincs egyedül? Ha biztonságban érezné magát ott, abban a helyzetben, és megnyugodva már látná, hogy mi is történik valójában?
És ha mindannyian kézen fognánk azt a bennünk mélyen élő kicsi gyermeket? Ha tiszta szívvel, őszintén megköszönnénk neki, hogy olyan sokáig egyedül próbált tenni azért, hogy az élet elviselhetőbb legyen? Ha látnánk, és megéreznénk, hogy erőt és energiát nem kímélve tette ezt, az élhetőbb hétköznapokért? És ha azt az erőt és energiát már nem kellene erre használnia? Ha tudhatná, hogy most már lehet másképp is? Ha megkönnyebbülve láthatná, hogy felnőttként már vállaljuk érte is a felelősséget?
Gyermekként az érzelmeink között eligazodni bizony nem egyszerű. És felnőttként ennek a felelősségét nem árt felismernünk, már csak azért sem, mert nem mindegy, hogy a körülöttünk felnövő gyermekek mit lesnek el…
(kép: pixabay)
