Mi születik a Csendből?

Amikor kitaláltam az ÖnSpirálódót, volt egy kb. ív a fejemben, amire az alkalmak témáját felépítettem, bár külön-külön is van értelme velük foglalkozni önmagunkban. A májusi alkalomra tervezett témát viszont valahogy újra és újra felülírta valami. Úgy éreztem, valami más fog oda kerülni, de csak nem akart összeállni szavakká a téma. És aztán egyszer csak rájöttem, miért – amikor végül kikerült a cím (Csend).  

Köszönöm, hogy volt, aki velem tartott a csendben is, az ő saját csendjében. Nagyon jól esett, hogy utána többen meg is osztották, mit hozott nekik, hol és hogyan töltötték azt a másfél órát (volt, ahol pl. eggyel későbbre lett tolva a családi vacsi miatt, de így mégis lett tere). Megköszönve ezt megosztom én is, nálam mit hozott.

A csend nekem mindig is fontos volt. Bármennyire érdekes és jó tud lenni kapcsolódni másokkal, időről időre vissza kell vonulnom, hogy befelé is figyeljek, hogy megérkezhessen az a sok minden, ami a kapcsolódásokból hatott rám, és az is, amit a másik oldal rólam tükröz vissza. Ehhez bizony idő kell, és érdemes neki újra és újra teret adni, mert tudatosabb és elfogadóbb hozzáállással ez az önismeretünknek nagyon fontos alapját adhatja.

Itt bizony megmutatkozhat bármi, szerencsére az öröm ugyanúgy, mint a fájdalom. Mert éppen ez a kulcs, amíg a fájdalomtól (vagy néha meglepő módon az örömtől) félve szaladunk előle, egyik sem tud igazán utolérni, így feloldódni sem.

Pár hónappal ezelőtt megérkezett egy olyan önismereti módszer az életembe, ami nagyon sok „új”felismerést hozott, mert egy új csatornát nyitott saját magamhoz. Minden ilyen időszak tanulsága végül ugyanoda vezet, hisz a saját tapasztalataim a saját lényem köré rendeződnek, de a hagyma héjait bontogatva egyre közelebb kerül a lényeg. Minden ilyen tapasztalásért hálás vagyok azoknak a segítőknek, akik teret adnak ennek, akikkel nekem is lehet saját „játszóterem”. Mert természetesen én sem vagyok „készen”, pontosabban én is csak annyira vagyok készen, amennyire éppen akkor és ott lehet(ek).

Ezt eleinte nehéz volt megélni, megérteni, az önismereti munka kezdetén még azt gondoltam, pár év és minden a helyére kerül, onnantól jön a boldogság, béke, kész leszek. Hát a pár év után jött jó pár, ahol beláttam, ez hosszabb lesz… 😊 De aztán jött megint pár, ahol megérkezett, hogy ez így rendben van. Mert ez az élet része. Ha itt vagyok, még van itt dolgom. Nem csak mással, magammal is… Nem tökéletes még? Vajon ki szabja meg, mi a „tökéletes”? Mi van, ha az, ami éppen van, és ami abból éppen most lehet(séges)? Ez vagyok, itt tartok, így vagyok éppen most az EGÉSZ egy kis része.

Szóval, akkor jöjjön most az én májusi csendem eredménye. Meglepetésként ért engem is a forma, de azt hiszem, hálás lehetek József Attilának, hogy segített keretet adni valami belülről érkező sajátnak. Így jött ki, hát így hagyom:

Kegyelem

Negyvenhét éves lettem én -
meglepetés e költemény
szerke-
zete.

Ajándék, mellyel meglepem
e tóparti kis szegleten
magam,
magam.

Negyvenhét évem elszelelt,
de most már végre életre kelt
öröm
köröm.

Az erő a békére rátalál,
a bizalom a teremtés mellé áll:
merész
egész.

A fájdalom helyére fény kerül,
a fára egy daloló madár repül,
terem
terem.

Mikor a szív a szívvel összeér,
kárpótol az élmény mindenért.
Megér-
kezem.

(Kondorosi Kata)

A kép saját. Ahogy leültem a tóparton, az előttem álló fára érkezett egy nádirigó, és másfél órát fújta az ágakon fel-alá-zva a nótáját. Majd megérkezett egy kócsag is a mögötte álló hatalmas fára. Régóta szerettem volna már közelről repülni látni, mindig csak egészen magasan körözött eddig, ha láttam. Akkor és ott sajnáltam, hogy nem csináltam fotót, de mire indulnom kellett, rájöttem, hogy nem baj. Mert az élmény ott van, belül. 🙏🥰

Érzelmeink nyomában

Árnyékból a fényre

Ha tudnád mi van benned!
Mélységek és hegyek!
Elérhetnél bármit,
ha hinnél a belsődnek!
Ha bíznál abban
az igazi Magadban,
aki elől elfutsz,
csak mert gyerekkorban
azt mondta egyszer
az, aki szeretett, hogy
„Ne álmodj nagyot!”,
„Többre nem viheted!”,
„Maradj már nyugton!”,
„Tudd, hogy hol a helyed!”
Vagy csak nézett némán,
s nem látta életed…
a ködtől, ami védte,
hisz sajátját sem élte.

Bocsáss hát meg neki,
ennyit tudott adni.
Szívből szeretett,
ő se tudott kapni.
Mindent megadott,
mit akkor jónak gondolt.
Az, hogy veled mi lesz,
már csak a te dolgod.

Találd meg hát odabent
azt a piciny magot,
amit ápolgathatsz,
és nőni is hagyod.
Hogy betöltsön mindent,
erős legyen szára,
tartást adjon neked,
nyíljon a virága!
Megmutatva mindazt,
ami tőled árad,
széles örömére
ennek a világnak.

(Kondorosi Kata)

Az ÖnSpirálódó áprilisi témájához hetek óta készülők blog bejegyzést írni, de valahogy nem megy igazán. Úgy érzem, nem adja vissza a felnőtt gondolkodás azt a nagyon színes, hol szárnyaló, hol elbizonytalanodó, hol szomorkodó, hol szélvészkedő, hol mélyen magányos, hol önfeledten feloldódó, hol tétován barátkozó, hol fájó, hol lángoló, hol magát ringató, hol odabújó, igazi gyerekkort. Pedig az a gyermek felnőttként is bennünk él, de hozzá kapcsolódni a racionális logikán túl, inkább az érzelmeken keresztül lehet.

Gyermekként az érzelmeink között eligazodni bizony nem egyszerű. Ha egy gyermek nem tudja kifejezni az érzéseit, és nincs, aki megtanítsa felismerni őket, nincs, aki segítsen szétszálazni a benne néha felismerhetetlenségig összekuszálódott érzelmeket, vagy esetleg kifejezve azokat nincs, aki empátiával, elfogadva, megengedve, és „elbírva” bármit is él át éppen, meghallgassa őt, kénytelen egyedül kifejleszteni azt a képességet, hogy ezeket elfojtva, cipelve, vagy látszólag maga mögött hagyva élhetővé tegye mégis az érzelmekkel teli helyzeteket. Esetleg ellesheti, hogy a közelében élő felnőttek mit tesznek ilyenkor, feltételezve, hátha az segít…

Felnőttként könnyen gondolhatjuk, hogy ezek csak a múlt részletei, mégis, olyan furcsán ismerős lehet egy-egy helyzetben az ösztönös reakciónk, a felbukkanó érzés, majd a jól bejáratott, forgatókönyvszerű következmény, legyen az akár egy munkahelyi helyzet, társasági program, családi történés, vagy éppen az egyedüllét. Természetesen dönthetünk úgy, hogy ezt az átsuhanó érzést inkább elhessegetjük. De mi történik, ha megállunk egy pillanatra, és elkezdjük megfigyelni?

Vajon az az ismerős kisgyerek ott legbelül, akinek akkor régen egyedül kellett reagálni, mit szólna, ha most felnőttként mellé lépnénk és megkérdeznénk tőle: „hogy érzed most magad”? Ha a válaszára azt hallaná, hogy elfogadjuk, megértjük az érzéseit? Ha megmutatnánk neki, hogy nincs egyedül? Ha biztonságban érezné magát ott, abban a helyzetben, és megnyugodva már látná, hogy mi is történik valójában?

És ha mindannyian kézen fognánk azt a bennünk mélyen élő kicsi gyermeket? Ha tiszta szívvel, őszintén megköszönnénk neki, hogy olyan sokáig egyedül próbált tenni azért, hogy az élet elviselhetőbb legyen? Ha látnánk, és megéreznénk, hogy erőt és energiát nem kímélve tette ezt, az élhetőbb hétköznapokért? És ha azt az erőt és energiát már nem kellene erre használnia? Ha tudhatná, hogy most már lehet másképp is? Ha megkönnyebbülve láthatná, hogy felnőttként már vállaljuk érte is a felelősséget?

Gyermekként az érzelmeink között eligazodni bizony nem egyszerű. És felnőttként ennek a felelősségét nem árt felismernünk, már csak azért sem, mert nem mindegy, hogy a körülöttünk felnövő gyermekek mit lesnek el…

(kép: pixabay)

Amikor két fél egy EGÉSZ lesz

Sokszor írtam már róla, hogy a segítői munkámban rendszeresen találom magam olyan helyzetben, ahol az egymástól látszólag távoli minőségek között összhangot, együttműködést keresünk. Nyilván jellemző ez a saját életemre is, hiszen hogy szólhatnék hozzá hitelesen a témához, ha nem jártam volna meg ebben a saját mélységeimet, magasságaimat.

A kulcs talán ott van, hogy ne akarjunk minden apró részletet összeigazítani, a lényeg legyen egy. És hogy tudjuk, ennek érdekében mi az, amiben hajlandóak vagyunk közelíteni, mi az, amit háttérbe tudunk helyezni, vagy amiről akár le is tudunk mondani. És persze azt is, hogy mi az, amiből nem tudunk engedni. (A márciusi ÖnSpirálódóban lesz lehetőség ezt a témát is körbejárni.)

Egy nagyon személyes emlékemet szeretném megosztani, ami számomra gyönyörűen szimbolizálja, miről is szól ez.

A szüleim válásával korán megtanultam, hogy hogy lehet „félként” is boldogulni, hol ebben, hol abban a világban. Bár tudtam, éreztem, hogy ebben próbálnak segíteni, abban sokáig egyedül éreztem magam, hogy ezt a két világot valahogy összekössem magamban. Hiszen az övék már külön volt, nekem viszont a kettő adta volna együtt a saját életemet. Bármelyik nélkül csak fél lehetett a másik.

Mígnem egy karácsony alkalmával – ami ilyen esetben ugye legtöbb helyen két egymást követő este szokott lenni az egyik, majd a másik világban –, kaptam egy fél csizmát. Megdöbbenve néztem, de csak egy rejtélyes kis mosoly volt a válasz.

Ahogy pörgettem a miérteket, lassan elindult az izgalom, itt van valami, ami megfejtésre vár. És persze türelemre is, na ez volt a kihívás. De az esti és a másnapi ünnepi történések mellett lassan sikerült elfogadni, hogy nem lesz azonnal válasz.

Eljött a másnap este, minden ment a maga módján, amíg egyszer csak előkerült az utolsó csomag… Természetesen a csizma párjával, a másik kis mosoly társaságában.

Nem tudom leírni azt az érzést, azóta is minden alkalommal elérzékenyülök, és fülig szalad a szám, ha eszembe jut, amit akkor éreztem.

Ahhoz, hogy ez tényleg meglepetés legyen, minden ellentétet félre kellett tenniük, sőt, szövetkezniük kellett egymással annak érdekében, hogy abból a két félből egy egész lehessen. Bár titkon ez is ott volt előző nap a miértek között, megélni a bizonyosságát, hogy valóban ezt történt: kívül is összeért a két világom – leírhatatlan érzés volt.

És jóllehet, a hétköznapokban sokáig kellett még váltogatni közöttük, de ezt már egyre könnyebben, azzal a megerősített bizonyossággal tettem, hogy hiába más az ő világuk, bennem mégis lehet a kettő egy.

Azóta is sokszor eszembe jut ez a kép, és a két rejtélyes kis mosoly. Sokáig azt hittem, talán nem is tudják, mennyit adtak vele. De egy ideje azt gondolom, talán nagyon is… ❤️

(kép: pixabay)

Túl a falakon…

Az eredeti cikk itt érhető el: Túl a falakon… (publika.hu) – Ezúton is köszönöm a megosztási lehetőséget!

Nemrég az a megtiszteltetés ért, hogy az alábbi versem egy régen megálmodott – most kényszerűen újratervezett, mégis nagyon boldog – esküvőt kísérhetett. Amikor kiválasztották és viszontláttam az értesítőn, megint eszembe jutott, miért szeretem annyira a verseket. Összesűrítenek magukban valamit, amit a szavak ugyan keretbe foglalnak, mégis mindenki a maga módján értheti őket. Hogy mennyire így van, az abból is látszik, hogy újra olvasva a sajátjaimat, nekem is tud új gondolat születni belőlük…

Készen állsz? Akkor arra kérlek, keress egy olyan helyet, ahol a következő pár percben egyedül lehetsz, hogy egy kicsit csak magadra figyelhess, és adj magadnak egy percet elcsendesedni. Csak ezután olvass tovább:

Örülök neked

Ha rád gondolok, elindul
egy kis mosoly legbelül,
nem tudom, hogy hogy csinálod,
de az ég is rögtön kiderül.
Tudom, hogy épp neked is
mosolyog a szemed,
örülök, hogy a világon vagy,
örülök neked.

(Kondorosi Kata – Örülök neked)

És most kérlek, figyeld meg: ismerős az érzés? Ha igen, honnan? Ki jutott először eszedbe? Öröm vagy hiányérzet tölt most el?

Képzeld el őt – akár csukott szemmel, ha úgy könnyebb – és csak figyeld a felbukkanó érzéseket, érzeteket, mi jön elő, ahogy rá gondolsz? Lehet, hogy már az első pillanatban érezted azt a csendes derűt, amit az ő létezése kelt benned. De az is lehet, hogy egyelőre még erősebb a hiánya. Bárhogy is van, az itt és most rendben van, csak figyeld… és engedd, hogy alakuljon…, hogy lassan megtaláld azt a pontot, ahol elcsendesedik és megnyugszik benned minden, ahol az intenzív érzések már elsimulnak, ahol pusztán a kapcsolódásotok létezése, és az, hogy ennek tudatában vagy, melengető, jó érzéssel tölt el. Akár a szomszéd szobában, városban van, akár többszáz kilométerre, a világ másik végén, vagy már a csillagok között – most mégis úgy érezheted, veled van.

Igaz, hiszen közelebb van hozzád, mint gondolnád. Egészen belül, mert az érzés, amit kelt benned, már a tiéd. Már benned van, a te részed. Bármilyen kapcsolódásról is legyen szó vele, egy biztos: most nagy tanítód lehet, hiszen a „feltétel nélküli” szeretetet, a puszta létezés és együtt létezés szeretetét tapasztalhatod meg általa.

Ha ez most egy merőben új élményt adott és örömmel töltött el, javaslom, hogy térj vissza ide időről időre, érezd át minél többször ezt a belső derűt. Ha jólesik, használhatod ezt a verset akár egyfajta „meditációs” eszközként is, hogy segítsen felidézni újra és újra, ahogy össze tudsz kacsintani magadban a másikkal. De az is lehet, hogy legközelebb már elég lesz, ha csak eszedbe jut, és máris elindul ez a kis mosoly.

Amikor már könnyen megérkezel ide legbelül, megpróbálhatod más kapcsolatodban is megkeresni ugyanezt az érzést – ahogy egyszerűen csak örülsz a másiknak.  Sőt, haladó változatban akár olyan kapcsolatokat is sorra vehetsz, amik komolyabb kihívások elé állítanak, de ott azért készülj fel, hogy több gyakorlásra lehet szükség… 

Ha most inkább csak töltődnél, lesz majd alkalmasabb idő a továbblépésre – de ha az illető az életed meghatározó vagy fontos szereplője, érdemes lesz később megpróbálni.

Természetes, hogy a hétköznapokban a hozzánk legközelebb állókkal is adódnak súrlódások, lehetnek komolyabb elvárások, nézeteltérések, vagy akár gyötrő vágyakozás a másik közelségére, hátha akkor újra teljesnek érezhetjük magunkat – pláne ebben az új helyzetben. Emberek vagyunk, ezek érthetőek és elfogadhatóak, itt, a kézzelfogható valóságban. A gyakorlat célja nem az, hogy ezeket letagadjuk, semmisnek higgyük vagy figyelmen kívül hagyjuk, hiszen ezáltal tanulhatunk nap mint nap magunkról, ezek szembesítenek újra és újra saját működésünkkel, vagy akár másokéval is.

Mégis, jó dolog megtapasztalni, hogy mindezek mellett ott van egy vékonyka kis fényfonál, ami ezzel a láthatatlan, mégis érezhető, meleg derűvel összeköt mindannyiunkat – valaha volt, most élő, és majd születő létezőket – elviselhetővé, vagy pillanatokra akár átléphetővé téve a mostani helyzetben még inkább tudatosítandó emberi korlátainkat és a minket őrző falakat.

Hiszen: túl a falakon… a Szeretet összeköt.