Sokszor írtam már róla, hogy a segítői munkámban rendszeresen találom magam olyan helyzetben, ahol az egymástól látszólag távoli minőségek között összhangot, együttműködést keresünk. Nyilván jellemző ez a saját életemre is, hiszen hogy szólhatnék hozzá hitelesen a témához, ha nem jártam volna meg ebben a saját mélységeimet, magasságaimat.
A kulcs talán ott van, hogy ne akarjunk minden apró részletet összeigazítani, a lényeg legyen egy. És hogy tudjuk, ennek érdekében mi az, amiben hajlandóak vagyunk közelíteni, mi az, amit háttérbe tudunk helyezni, vagy amiről akár le is tudunk mondani. És persze azt is, hogy mi az, amiből nem tudunk engedni. (A márciusi ÖnSpirálódóban lesz lehetőség ezt a témát is körbejárni.)
Egy nagyon személyes emlékemet szeretném megosztani, ami számomra gyönyörűen szimbolizálja, miről is szól ez.
A szüleim válásával korán megtanultam, hogy hogy lehet „félként” is boldogulni, hol ebben, hol abban a világban. Bár tudtam, éreztem, hogy ebben próbálnak segíteni, abban sokáig egyedül éreztem magam, hogy ezt a két világot valahogy összekössem magamban. Hiszen az övék már külön volt, nekem viszont a kettő adta volna együtt a saját életemet. Bármelyik nélkül csak fél lehetett a másik.
Mígnem egy karácsony alkalmával – ami ilyen esetben ugye legtöbb helyen két egymást követő este szokott lenni az egyik, majd a másik világban –, kaptam egy fél csizmát. Megdöbbenve néztem, de csak egy rejtélyes kis mosoly volt a válasz.
Ahogy pörgettem a miérteket, lassan elindult az izgalom, itt van valami, ami megfejtésre vár. És persze türelemre is, na ez volt a kihívás. De az esti és a másnapi ünnepi történések mellett lassan sikerült elfogadni, hogy nem lesz azonnal válasz.
Eljött a másnap este, minden ment a maga módján, amíg egyszer csak előkerült az utolsó csomag… Természetesen a csizma párjával, a másik kis mosoly társaságában.
Nem tudom leírni azt az érzést, azóta is minden alkalommal elérzékenyülök, és fülig szalad a szám, ha eszembe jut, amit akkor éreztem.
Ahhoz, hogy ez tényleg meglepetés legyen, minden ellentétet félre kellett tenniük, sőt, szövetkezniük kellett egymással annak érdekében, hogy abból a két félből egy egész lehessen. Bár titkon ez is ott volt előző nap a miértek között, megélni a bizonyosságát, hogy valóban ezt történt: kívül is összeért a két világom – leírhatatlan érzés volt.
És jóllehet, a hétköznapokban sokáig kellett még váltogatni közöttük, de ezt már egyre könnyebben, azzal a megerősített bizonyossággal tettem, hogy hiába más az ő világuk, bennem mégis lehet a kettő egy.
Azóta is sokszor eszembe jut ez a kép, és a két rejtélyes kis mosoly. Sokáig azt hittem, talán nem is tudják, mennyit adtak vele. De egy ideje azt gondolom, talán nagyon is… ❤️
(kép: pixabay)
