Sokat küzdött az eszem és a szívem ezen a poszton, de azt érzem, most már itt van a helye. Nem a mondandója, inkább a megmutatása volt kihívás és belső küzdelem. De, mint olyan sok egyébbel az utóbbi két hétben, ezzel is úgy lépek ki most a komfortzónámból, hogy általa valami fontos tapasztalás beépül, és a meglépésével valami olyan kapcsolódhat velem, amit, ha megtartanék magamnak, akkor nem lennék magam előtt hiteles.
Az elmúlt két hetet szabadságon töltöttem, életemben először úgy, hogy az első felében teljesen elérhetetlen voltam a megszokott külvilágom számára. A komfortzónából kilépés már ezzel elkezdődött, de megérte, mert egy olyan részem kaphatott így sokkal nagyobb figyelmet, ami nagyon fontos számomra, a hétköznapokban mégis sokszor háttérbe szorítom a „feladatok” miatt.
Az utóbbi időben valami alakul belül, a segítői létemmel kapcsolatban is. Talán magyarázatot ad arra is, hogy miért nem írogatok naponta posztokat, csak hogy a FB algoritmus előtérbe tegye az oldalt. Régóta nem akarok már minden áron segíteni. Már nem ettől teszem függővé az értékemet. Kialakult belül valami olyan belső bizonyosság, hogy ha szükség van a segítségemre, akkor annak a megfelelő helyen és időben tere lesz, van. Hogy honnan jön ez a meggyőződés, valójában nem tudom. Szépen lassan lett. Nem magától, hanem a sok-sok önismereti munka eredményeként, mégis észrevétlenül, hiszen kifejezetten ez a téma sosem volt a fókuszban, de azért a tanulmányaim alapján természetesen tudom hova kötni, ha már személyiség munkáról van szó.
Hiszem és vallom, hogy az egyes módszerek csak eszközök a kezünkben, de valójában a személyiségünkkel, és az azon átszűrődő lehetőségekkel vagyunk jelen segítőként is, akárcsak a hétköznapokban. Mint bárki másnak, nekem is vannak még bőven felfedezni, alakítani valóim a saját önismereti munkámban, de az eddigiek eredményét már beépülve használhatom. Azok már a részemmé váltak.
Valahol legbelül működik egy olyan iránytű, ami nem tekereg, vagy ugrik ki a lelkesedéstől a kezemből, hanem mély, nyugodt, belső biztonságérzettel állítja magát abba az irányba, amerre dolgom van. És ha tartom ezt az irányt, akkor a közbenső kitérők tapasztalatai mind-mind csak hozzáadnak ahhoz, hogy még biztosabban haladhassak az arra felé vezető úton.
Hogy honnan jön, ezt sem tudom, de már ismerek néhányat az összetevőkből: a hitem, az élet természetes rendje, a nagyszüleim, a természet ritmusa és ereje. És ezekhez hozzáadódnak a már felismert, átalakított, és így már magamat gyógyító tapasztalatok, illetve a szüleim, a családom, akár generációkon átívelően, és a környezetem tapasztalatai közül azok, amiket számomra megfelelően átdolgozva már be tudok én is engedni, hogy apróbb vagy igazán lényeges ajándékként tovább gazdagítsák az eszközáramat. Ezekben bízva és ezeket használva, visszaforgatva a közösbe, másnak átadva érzem azt, hogy része vagyok én is a világnak.
Ennek is megvan a maga ritmusa. Ahhoz, hogy a részemmé váljon, hogy gyógyuljon, először le kell válnia a többiről, hogy belül érlelve, átalakítva születhessen belőle valami olyan, amit utána visszaengedve, hagyni tudjak kapcsolódni újra másokkal is, azt érezve, hogy már úgy van a helyén, hogy azzal a közöset építi.
Az egy hétre „leválás” alatt öt napot egy olyan közösségben töltöttem, ahol korábban már megtapasztalhattam, lehet biztonságos tere ennek az átalakító folyamatnak. Ahol engem is tartanak, ahol lehet nekem is játszóterem, ahol biztonsággal szembe nézhetek a fájdalommal és örömmel, bármelyik részemet is érinti. Ahol a komfortzónámból legalább tíz szempontól ki kellett lépnem, de ahol nem volt kérdés, hogy mindez megéri. És ahol ezt a tízes listát sorban pipálhattam ki azzal a tapasztalással, hogy mégsem dőlt össze a világ. Ahol mindezen jókat lehetett együtt derülni (vagy igény esetén sírni, bár most inkább röhögve ment), és ahol kiderülhetett, hogy mennyire nem vagyok egyedül ezzel. És ahol gondolkodás nélkül jöhetett még újabb kettő a listára, amit azonnal pipálhattam is. Hát akkor mit nekem a tizenharmadik, ezzel a poszttal, ugye…?
Megmutatni magam nekem sosem volt egyszerű. Arról írtam is már korábban, hogy néha azért feleltem szünetben, mert egy-egy tanár tudta, hogy csak úgy fogok tudni érdemben megszólalni, hiába tudom az anyagot. Gyerekként óriási jelentősége volt minden olyan helyzetnek, amikor magamat megmutatva valami gátló reakció jött válaszként. Bár gyermekként mindannyian érintve vagyunk ebben valahogy, ennek leginkább a mértéke, gyakorisága, illetve a másik személyének jelentősége adhat hangsúlyt, és meghatározó tényezője az is, hogy egyedül, vagy segítséggel kell megküzdenünk vele. Egyedül lenni egy ilyen helyzetben egy gyermeknek nagyon gyötrelmes érzés. De a legkisebb segítség is olyan kapaszkodóvá válhat, ami azt a belső kis meggyőződés-magot erősíti, hogy lehet másképp. És minél több erőt kap ez a kis mag, annál hozzáférhetőbb lesz a hogyan is. Értő, érző kezekben ez a fejlődés lassan belsővé alakul, megadva a lehetőségét annak, hogy a gyermek magától is megtapasztalja, egyre több ereje van saját magához kapcsolódni, és kiteljesedni abban, ami az ő saját, belső késztetése. Ha ez gyermekként nem ment, akkor még felnőttként sem késő. Hiszen felnőttként már mi magunk felelünk azért a belső kisgyermekért. És – bár tudom, hogy így van, mert sokszor éltem már át, de még mindig döbbenetes újra és újra megtapasztalnom – amint belül nyílik ennek a tér, a külvilág is azonnal reagál.
A képen látható „alkotás” ennek mentén született. És bár a témája az volt, hogy hogy vagyunk az önérvényességünkkel, nekem azonnal az kapcsolt be, hogy ha meg tudom élni és kiteljesíteni azt, aki vagyok, azzal hogy illeszkedhetek azután a közösbe. Nem gondolkodtam, csak hagytam, hogy jöjjön, ami hív. Én ezt tudom adni, ezt tisztogatom mostanában az önismereti munkámmal, és erre mutat a belső iránytűm is teljes bizonyossággal. A róla készült vers eredeti címe „Szeretetté válok” volt. De hála a születésénél jelen lévő huszonkettő, részben már ismert és számomra kedves, és nagyrészt addig teljesen ismeretlen, mégis nyitott szemmel és szívvel érzékelt „tükörnek”, végül minden képet integrálva ez lett belőle. 🙏
Bevallom, először nehéz volt belenézni, mert úgy éreztem, amit látok, az „sok”, giccses, és igen, szégyelltem. De napról napra és mondatról mondatra érik bennem az elfogadás.
Igen. Régóta érzem és tudom, hogy ez van a szívem közepében. És innen írom a verseket. És innen indul minden hozzám érkezőnek a TÉT-elemzés. És innen „ringatok” is. Én innen jön a késztetés, hogy az egymással látszólag ellentétes erőket harmóniába tereljem. Mert erre áll a belső iránytűm.
És azért, hogy ez látható legyen, megéri most a tizenharmadik komfortzóna elhagyós pipa is…
A tiszta nő
Valakinek tavasztündér,
szépség, harmónia és csodálat.
Másnak talán ufóskodás,
hawaii táncoslányok által
játékos nőiséggel
felemelt fények harmóniája.
Nekem ragyogó erdő.
Nőiesség, szépségem varázsa.
Fenséges oltárom,
nőiségem szentélye,
érvényességem virágzása.
Ősrobbanás.
Ébredés.
Látjátok? Láttok?
Szeretetté válok.
(Kondorosi Kata)
Vicces ám a természet, amíg értek a „tükörképek”, megérkezett a napfény is. ❤️
